Nincs emberem: A gyógyulás útja

A magány fájdalma

Amikor ezt a szentírási részt olvasom, mindig ugyanaz a mondat érint meg: „Nincs emberem…” Micsoda élete lehetett ennek az embernek? Nem elég, hogy beteg volt, de még támasza sem akadt. Fájdalmas magány, hideg, reménytelen.

Elképzelem, ahogy Jézus a gyógyulásra vágyó emberek között jár. Felfigyel arra, akit

senki nem látott meg. A szöveg nem mondja, de biztos vagyok benne, hogy megesett rajta a szíve, amikor ránézett. Megismerte az élet terhét, amelyet cipel. Megszólítja, és kimondja a béna leghőbb vágyát. Ekkor szakad fel az évek hosszú kínja: Egyedül vagyok!

Jézus hívása

Jézus hívott engem is, mert kellenek az emberek. Olyanok, akik belépnek a szenvedés Beteszda fürdőjébe. Akik meglátják a láthatatlanná váltakat. Akik megszólítanak, és megpróbálják kimondani a kimondhatatlant.

A mi korunkban is felhangzik a néma kiáltás: „Nincs emberem!” Voltak, akik észrevették ennek a szükségét, és elindították a lelkigondozói képzést. Hálás szívvel gondolunk tanárainkra, akik végigkísértek minket ezen a krisztusi úton. Feltárták előttünk a saját lelküket is, hogy megosszák velünk tapasztalataikat, küzdelmeiket, örömeiket.

A lelkigondozás szerepe

Csodát tenni nem tudunk, de meglátni, odalépni, elfogadni a felebarátot, ezt tudjuk. Nem a másik helyett cselekedni, hanem megszüntetni a magára hagyottságát. Ez a lelkigondozó. Embernek lenni!

A gyógyulás folyamata

A gyógyulás nem mindig gyors. Néha hosszú és rögös az út. De minden lépés számít. Az első lépés az, hogy felismerjük a fájdalmunkat. A következő lépés az, hogy megosszuk valakivel. A szavak ereje csodákra képes.

A gyógyulás során fontos, hogy támogassuk egymást. Képzeljük el, hogy egy nagy szőnyeget szövünk. Minden egyes szál egy-egy történet. Minden egyes szál hozzájárul a végső képhez.

A remény fénye

A remény mindig ott van. Néha csak egy apró szikra, de elég ahhoz, hogy világítson az úton. A remény az, ami előre visz minket. Amikor úgy érezzük, hogy minden elveszett, a remény segít megtalálni az utat.